Beutaló, avagy prológus

A fekete csak egy közönséges szín, mégis emberek millió irtóznak tőle, mint a Halál színétől. Pedig vannak olyan szerzetek, akik sokkal jobban félhetnének tőle, mint azt először bárki is gondolná. Számtalan esetről tudok a szakmám miatt, akiket az említett szín egyenesen bekebelezett az életük során, ettől fogva érthetően szeretnék magukat távol tartani tőle, még ha ez az esetek többségében csak keveseknek sikerül. Én is joggal tarthatnék a feketétől, ám nem teszem, sőt egyenesen keresem a társaságát, természetesen ez okkal történik.

Van egy kérdés, ami engem mindig foglalkoztatott, sokkal jobban, mint másokat. Sosem hagyott nyugodni, sok-sok álmatlan éjszakát okozott, de máig nem tudom pontosan a választ és ahelyett, hogy megválaszolná helyettem valaki, még több kérdőjel kering a fejemben. Azt hiszem, a sok fekete uralma alá vett ember között előbb-utóbb a sors kielégíti a kíváncsiságomat és úgy halok meg, hogy már tudom a választ. Eddig nem vettem észre szembetűnő változást magamon, valahogy mégis közelebb érzem a megoldást, mint korábban bármikor. Az intuícióim sosem csalnak, ez volt az első, amit már kiskoromban megtanultam.

Születésem óta olyanokra vagyok képes, amikre rajtam kívül senki más, és az egész életemet befolyásolja. Olykor túlságosan felülkerekedik rajtam, ezért szüntelen harcolok vele, de hasztalanul, mindig elbukok. Saját magammal vívott csata ez, mégsem jutok dűlőre és egyelőre nem is látok rá esélyt. Úgy érzem magam évek óta, mint Don Quijote, aki fáradhatatlanul küzd a szélmalmokkal. 

Mindig kilógtam a sorból. Régebben nem volt eltökélt szándékom, noha mára máshogy gondolom. Egyedinek születtem, nem fogok másolatként meghalni, mégis frusztrál, mennyire különbözök - konkrétan mindenkitől. Többször feltérképeztem, hogy van-e külső jele is a másságomnak, de semmi célravezetőre nem bukkantam, a belsőmben épp ellenkezőleg. Sőt, sokkal inkább az a feltűnő, hogy a belsőm miféle változásokat képes előidézni a külvilágban. A megmagyarázhatatlan impulzusok belőlem áradnak, és amint valamibe ütköznek, azt nem lehet megfékezni.

Ha a lelki egyensúlyom kibillen a normálisból, körülöttem elromlanak vagy összezavarodnak az elektronikus eszközök, más tárgyak elmozdulnak a helyükről. Láthatatlan erő idézi ezt elő, ám gyakran látni vélem a halvány nyalábokat, amik a testemből kinyúlva okoznak kárt. Előfordult olyan, hogy egy fotocellás üvegajtó egy bevásárlóközpontban tönkrement miattam, mert éppen akkor túltengtek bennem a negatív érzések. Váratlanul a számítógépem monitorja villogni kezd, a rádió bekapcsol, és csak serceg, a televízióm nézése közben az adás eltűnik, „hangyássá” válik a képernyő. Lámpák égnek ki, az üvegek elrepednek vagy szétrobbannak. Tükrökön és ablakokon repedések futnak végig, attól függően, mennyire hatalmasodik el az aktuális dühöm. Otthon volt három olyan ablak, amiket mintha kövekkel dobtak volna meg. A szüleim nem tudták, hogy azokért én voltam a felelős, a környékünkön járkáló suhancokra fogták.

Akaratom szerint fájdalmat okozhatok az embereknek, bármelyik szervükben elviselhetetlen kínt, görcsöt vagy rendellenességet tudok gerjeszteni. Még nem igazán volt ebben részem, viszont, mint minden mást is, sejtem, hogy rövidesen erre is sort kerítek majd. Ha szerencsém van, a munkahelyemen nem fognak tudomást szerezni erről, különben biológiai fegyverként akarnának engem felhasználni. Nekem az a feladatom, hogy segítsek másokon, nem még jobban tönkretenni őket, azonban ismeretlen számomra a főnökeim gondolkodásmódja. Nem szegülhetek ellen egykönnyen.

Az időjáráson szintén képes vagyok uralkodni, bár öntudatlanul, így mire észbe kapnék, már megváltozhat körülöttem. Egy szempillantás alatt felerősödik a szél, erősen ringatva és tépve a fák lombjait. Csöppnyi örvények keresztezik utamat, amiket egy-egy ujjmozdulattal terelgethetek is magam előtt vagy éppen szorosan mellettem. Felhők gyülekeznek a fölé a térség fölé, ahol éppen tartózkodom, a szürke burokká növekvő felleg addig követ árnyékként, amíg le nem csillapodom. A fehér bárányfelhők látványosan befeketednek és minden előzmény nélkül eleredhet az eső, még a legmelegebb nyári nap is csípősen hűvös télivé változhat. Ezen kívül a hozzám közelálló növények elszáradhatnak, elhullajthatják leveleiket, vagy olyan állapotba kerülnek, mintha bogarak rágták volna meg őket. Emiatt néha úgy érzem magam, mint egy megtestesült jeges lidérc, aki baljósan suhan el az éj leple alatt, vészjóslóan jelezve a fenyegető veszélyt.

Kisebb koromban gyakran elájultam, amit egy-egy hajszálpontosan bekövetkező látomás követett. Mára nagyjából ebből kinőttem, de nem teljesen szűnt meg. Előre félek, mikor lesz megint újabb ilyen eset. Bármikor megtörténhet, bárhol. Imádkozom azért, hogy ne a munkahelyemen legyek rosszul, mert akkor azt nemigen tudnám kimagyarázni. Gyakorta megálmodom az elkövetkezendő napok eseményeit, sőt olyanokat is vizualizáltam már alvás közben, amik évekkel később következtek be. Mintha éjszakánként belecsöppennék egy időgépbe vagy egy előre levetített filmet bámulnék még a legyártása előtt. Nem utolsó sorban megérzem, mi fog történni pillanatokkal, percekkel, esetleg órákkal később. Ennek az a hátulütője, hogy spontán jön, nem tudom szándékosan megjósolni az eseményeket, még ha jól is jönne. Egyszerűen csak meggyúló villanykörteként érzékelem az ilyeneket, függetlenül attól, min ügyködöm momentán. Nem utolsó sorban arra szintén ügyelnem kell, mit ejtek ki a számon, emlegetett dolgok vagy személyek felbukkanhatnak, akkor is, ha azoknak az esélye szinte egyenlő a nullával.

Ez a nem mindennapi adottság furcsa emberré alakított. Először is megteremtette a két különböző énemet. Az első az átlagosnak nevezhető, bár meg kell jegyeznem, eléggé szerény és visszahúzódó. Mások úgy címkézik, hogy kedves, jámbor, aranyos vagyok, és ott segítek, ahol csak tudok. Szöges ellentéte a másodiknak, ami szörnyűbb nem is lehetne. Elég pusztán egyetlenegy szóval, a gonoszsággal jellemezni. Tömören, a legrövidebbre vágva sötét lelkűvé, balhéssá, elvetemültté válok. Keresztbe teszek a körülöttem élőknek és ördögi káröröm járja át egész testemet, ha valakivel szerencsétlenség történik. Mintha a pokol bugyraiból származna ez a felem és levakarhatatlan parazitaként élősködne rajtam, elszívva belőlem a jó tulajdonságaimat. Alapból az önbizalmam az abszolút nullát verdesi, nem vagyok büszke a kimagasló intelligenciámra sem, de a démoni állapotban ok nélkül beképzeltté válok. Puszta hóbortból lenézem azt, aki nem tetszik, vagy nem felel meg a magasra tett elvárásaimnak. Egyszerűen élvezem ilyenkor azt a hatalmat, amit kibontakoztathatok szabadon, még ha közben akár másoknak is ártok vele. Ez teljesen ellentmond a segítőszándékommal, meg is nehezíti a munkámat és a céljaim elérését.

A kőszívűség egyszer csak előtör belőlem, semmit nem tudok csinálni ellene, magától jön és leállíthatatlan. Túl késő, mire felfogom, hogy ismét maga vagyok a megtestesült álnokság, nem kímélek semmilyen élőlényt. Sok barátság, fontos kapcsolatok kerültek már veszélybe emiatt, ezért tartok attól, mi lesz velem a Syaoranban, Busan hírhedt gondozóközpontjában, ahova nem szívesen kerülnek be az emberek. Az általános elvonókon kívül lélek és természetgyógyászat, valamint szanatórium működik a komplexumban. Azonban található egy lezárt szárny – számomra a pontos helye ismeretlen -, ahol régen végstádiumban lévő betegeket kezeltek. Ha jól tudom, a második világháború végéig a Syaoran csak elfekvő -és elmegyógyintézetként működött, de más néven, majd évtizedekig elhagyatott volt. Rengeteg ember halt meg a falai között, ezért nagyszerű táptalaja a rémtörténeteknek és szellemhistóriáknak. Ha az adottságom miatt nem kéne eléggé aggódnom, az új munkahelyem bőven tartogat meglepetéseket számomra. Egyenesen rettegek attól, hogy az anomáliák – már ha léteznek egyáltalán - könnyebben ki fogják belőlem hozni a boszorkányokra jellemző rezgéseket. A végén a Syaoran még az otthonomként fog szolgálni, engem is bezárnak…

A kontrollálhatatlan erőm miatt próbálok a mindennapokban visszahúzódva élni, hogy ne ártsak senkinek. A munkámon kívül nem szoktam ismerkedni, nehogy meggondolatlanságot kövessek el vagy olyat, amit örökre megbánnék. Ha nincsenek az embernek szerettei, lazábban áll hozzá az életéhez, hiszen nincs mit veszítenie. Bár barátaim már nem nagyon akadnak, a tanulmányaimnak köszönhetően újonnan nem bízok meg akárkiben, de családom van, még ha kezd is széthullani. A szüleim teljesen mások, mint én, mintha örökbe fogadtak volna. Nehezen találom meg velük a közös hangot, teljesen más világban élnek elviekben hozzám képest. Ahhoz tudnám hasonlítani, mikor egy huszonegyedik századi ember egy időgép segítségével találkozik a tizennyolcadik században élőkkel. Nagyon nagy a szüleimmel gondolkodásilag a kontraszt, de nem csak én vélekedek így.

Otthon csak a képességem által felépített falakba vertem a fejemet, ezért mielőbb kollégiumba kellett költöznöm, ám a nővérem sem volt kivétel ez alól. Ugyan neki nincsen telekinézise, csak annyi különlegessége van, hogy megérzi a velem kapcsolatos dolgokat, de ez ikertestvérek esetében teljesen normális. Eunin kizárólag azért hagyta el a családi házat, mert nélkülem egyedül volt, el akart menekülni a szeleburdi anyánk és az olasz temperamentumú, gyenge idegzetű apánk elől. Eunin is csak szenvedett, nem bírta az otthoni feszültséget és a szüleink piszkálódását. A nővérem szintén mentes lett a családi viszálykodásoktól, ám az ő munkahelye is hasonló kaliberű, mint az enyém. Ez a Yoo-k szerencséje, jobbnál jobb körülmények közé kerülünk, a nyomás életünk végéig elkísér bennünket. Míg én a Syaoranban próbálom leplezni másságomat, Eunin egy gyilkosságoktól mocskos szállodában tengődik.

Reménykedek abban, hogy egyszer elérem azt a pontot, mikor képes leszek befolyásolni az erőmet. Most úgy érzem magam miatta, mint egy kiképzetlen jedi, Luke Skywalker, aki nem tudja kiemelni lezuhant gépét a mocsárból. A mocsár reprezentálja a nem túl biztató életemet, amiből nem tudok kievickélni, akárhogy próbálkozok. Tudom, ez nem maradhat így, de menthetetlen vagyok. Amióta az eszemet tudom, ez a kvalitás beárnyékolja a földi létemet. Bárcsak annyira gyorsan fejlődhetnék, mint amilyen gyorsan a sebeim gyógyulnak… 

Látnok vagy mágus lennék? Joggal merül fel bennem ez a kérdés, hiszen olyan erőnek vagyok a birtokosa, amiről keveset tudok. Igazából azt sem tudom, mi ez pontosan. Túlságosan fejlett telepátia, különleges képesség? Sokkal több, mint egyszerű telekinézis, az egyszer szent. Egyáltalán áldás vagy átok számomra? Milyen szempontok alapján tudnám ezt eldönteni? Esetleg örökletes genetikai hiba? Rosszabb esetben elmebaj és csak az agyam játszadozik velem? A végén kiderül, hogy nem nekem kéne pszichiáternek tanulnom, hanem nekem is szükségem lenne egyre? Miért vagyok ilyen? Egyáltalán változni fog ez valaha? Tud valaki a jövőben segíteni rajtam? Van-e kiút a sötétségből?